Vissza
A hallókürt olvasása és a belőle születő festmény között évek teltek el. Ez az idő nem késlekedés volt, hanem egy belső érési folyamat része, amelyben a kép végül átjárássá vált saját festői világom és Leonora Carrington képi tere között.
A regénnyel évekkel ezelőtt találkoztam, amikor az Ampersand Kiadó elküldte a könyvet. Akkor még úgy gondoltam, egy ilyen találkozásra viszonylag közvetlenül lehet válaszolni egy festménnyel.
Nem így történt.
A könyvet csak egy évvel később olvastam el, és még további két év telt el, mire a belőle születő festmény elkészült.
Carrington világa időt kér.
A hallókürt számomra a sajátos belső rendje miatt vált fontossá. Tárgyai, állatai és a különös lényei nem jelképként működnek, hanem magától értetődő jelenléttel léteznek ebben a világban. Úgy érzem, Carrington világához — talán Carrington különös „őrületéhez” is — meg kell érkezni.
Meggyőződésem, hogy az irodalmi művek nem akkor kezdenek hatni, amikor a kezünkbe kerülnek, hanem amikor már képesek vagyunk befogadni őket.
Ez az idő egybeesett egy lezáruló életszakasszal is. Egy hosszabb belső munka után most egy új időszak kezdete körvonalazódik számomra. Visszatekintve, a kép megszületése ehhez az átrendeződéshez kapcsolódik.
Szürrealista festőként Carrington képi gondolkodása nem hivatkozási pont, inkább ismerős működési mód. Egy olyan világ szerkezete, ahol a tárgyak élnek, a táj emlékezik, és az alakok átjárásokat nyitnak különböző valóságok között.
Festészetemben a fák visszatérő szereplők. Élő jelenlétekként léteznek: arcuk van, emlékezetük van, és gyakran belőlük lépnek elő azok az alakok, amelyek különböző belső állapotokat hordoznak.
A festmény Leonora Carrington A hallókürt című regényének olvasására adott festői reflexióként született.
A hallókürt olvasása után készült képemen egy fákból születő kürt jelenik meg. A kürt belseje nem térként működik, hanem mozgásként: sötétebb, forgó színrétegek kavalkádjaként. A keskenyebb végén különös lények ösvénnyé rendeződnek. Ezek a lények Carrington világához kapcsolódnak, miközben a kürt a két képi tér közötti átjárásként jelenik meg: abból a festői térből nyílik, amelyben én dolgozom, egy másik, Carrington által megnyitott világ felé.
A festmény nem a regény jeleneteire reagál. Inkább arra a képi gondolkodásra, amelyben a világ nem stabil háttér, hanem folyamatosan alakuló élő szerkezet.
Az Ampersand Kiadó azóta egy újabb Carrington-kötetet is megjelentetett magyarul, ami különösen fontos egy ilyen autonóm és nehezen besorolható életmű jelenlétének fenntartásában. A most bemutatott festmény az első kép abból a sorozatból, amely Carrington világával folytatott párbeszédemből születik.
